Különös erről írni, mert több négyzetméter papírt és több gallon tintát használnak el évente a Stafford pszichikai jellemzőinek leírására, magasztalására vagy kigúnyolására. Azonban aránylag keveset írnak a fajta temperamentumáról. Amikor igazi Stafford szakértők összegyűlnek még akkor is inkább kiállítási győzelmeik pillanatait ecsetelik hosszasan, mintsem kutyáik hétköznapi dolgairól beszélnének. Ez igazán nem meglepő, mert mindannyinknak sokkal több „átlagos” kutyája van, mint győztes, de még a legnagyobb győztesek is csak életük egy töredékét töltik kiállítási körben. Hagyományosan a Staffordok mindig a család tagjaként, lakásban tartott kutyák voltak, kennelben tartott és tenyésztett Staffordok ritkaságnak számítottak. Ebből következik, hogy a fajta vonzereje számunkra a karakterében rejlik, örömben és harmóniában együtt élve velük az első számú tényezőnek az igazi temperamentum megértésének kell lennie.
Ennél a pontnál könnyen megrekedhetünk, mivel a temperamentum két fontos részből áll, mint eredendő természet és neveltetés. Vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy minden kölyök tökéletes temperamentummal születik, és bármilyen esetleges deviancia a kutya későbbi életében környezetében keresendő – a szocializáció hiánya a kölyökkorban, egy fiatalkori rossz élmény, stb. Mások úgy vélekednek, hogy minden ilyen jellegű tulajdonsága a génjeikben rejlik. A két álláspont között a többség egyenlő arányban megosztott.
A Staffordokkal való sok éves együttélés és más fajtákban szerzett tapasztalat alapján, azt merem állítani, hogy a legfontosabb hatás bármely kutya temperamentumát illetőleg az, hogy mit örököl a felmenőitől és elsősorban a szüleitől. A környezet jó és rossz irányban is befolyásolhatja viselkedésüket, de ezen jellemzők már születéskor is megvannak bennük. Azért gondolom így, mert felfedezhetők különbségek egész pici kölyköknél egyazon környezetben. Volt dolgom olyan kutyákkal, akik különösen kegyetlen bánásmódba részesültek és a viselkedésük még így is stabil maradt, míg másokat utcára tettek jelentéktelen dolog miatt. Végül azért, mert vannak nyilvánvaló viselkedésbeli különbségek a fajták között.
Mit várhatunk el egy Staffordshire Bull Terriertől? Egy szóval tudnám kifejezni, amit ez számomra jelent: „Bombabiztos”. Ha én Csodatévő Tündér lennék, minden más felett egy ilyen temperamentumot kívánnék az összes kölyöknek. Ezért szeretnék találkozni és őszintén beszélgetni a fajta minden kedvelőjével, hallani minden új tapasztalatot, és elég erősnek lenni ahhoz, hogy túljuthassunk a rossz élményeken, amelyekkel bizonytalan világunkban gyakran találkozhatunk. A legjobb Staffordok, akiket valaha ismertem mind rendelkeztek ezekkel a jellemzőkkel.
Az egyik, aki rögtön eszembe jut ezzel kapcsolatban „Cracker” volt – ő nem egy kiállítási kutya, gyönyörű feje és fülei nem tudták ellensúlyozni nyúrgaságát és tehénállású lábait. Az sem vált javára, hogy 17,5 inch (44,5cm) magas és kb.50 lbs (22,7 kg) volt. A szüleim a szomszéd családnak ajándékozták őt, egy szerencsétlen napon egy macska kergetése közben beleugrott egy uborkásüveg peremébe, ami csúnyán elvágta a lábát. Egyik családnak sem volt autója, és az állatorvos jó néhány
mérföldre lakott, ezért a kutya egy hétig nem került orvoshoz. Amikor Tony és én látogatóban voltunk, sebét már ellátták, de a lábáról lógó bőrdarab üszkösnek látszott. Az állatorvos, akihez Tony elvitte egy régi iskolából való hölgy volt, aki egy olyan rendelőt működtetett, ahol a kezelő és a váró egy légtérben volt. „Cracker” csendes kutya volt, de olyan akit nem érdemes felbosszantani. Akadt ott néhány olyan tényező, mint például két macska és egy pimasz Crelic kan, ami „Cracert” nem hagyta nyugodni. Az állatorvos rosszallta az ő „kofa” stílusú viselkedését és parancsolóan fordult férjemhez és kizavarta őt és „azt a kutyát” a teremből. A kárörvendő vigyorok között megszégyenülve kullogtak ki az utcára, s ott a hidegben várták, hogy esetleg behívják őket. „Cracker” nem volt hozzászokva, hogy állatorvoshoz járjon, őszintén szólva még csak be sem volt oltva. Rövid vizsgálat után az állatorvos elővett egy ollót s elkezdte levágni a lógó bőrdarabot, azután össze is varrta, olyan szorosan, ahogy csak tudta. Megcirógatta „Cracker” fejét, a kutya megcsóválta a farkát és elindult. Ez mind altatás, bódítás és szájkosár nélkül zajlott le. Ő egyáltalán nem vette zokon a kezelést és nyilvánvaló volt Tony és az állatorvos számára is, hogy „Cracker” nem jelent veszélyt senkire sem.
A standard kijelenti, hogy a fajtának rettenthetetlenül bátornak és kitartónak kell lennie. Ez maximális megbízhatóságot feltételez, de más szempontból nézve a kutyát veszélyessé is teheti, mert képes belemenni olyan helyzetbe, amit más kevésbé bátor fajták haboznának megtenni. Az állhatatosság stabil idegrendszert feltételez, de ugyanakkor azt is jelenti, hogy ha a Stafford valamit a fejébe vesz, azt nagyon nehéz kiverni belőle. Ebből következik, hogy jó ötlet szabályokat felállítani a kutya
nevelésében, amíg az elég fiatal, hogy elfogadja azt, hogy mi irányítunk és miénk az utolsó szó.
Sokan talán meglepődnek azon, hogy a Stafford milyen intelligens, talán azért, mert általában azt bíráljuk egy kutya intelligenciájában, hogy milyen szolgain engedelmeskedik parancsinknak. Egy tipikus Stafford intelligenciáját inkább saját érdeklődése irányítja. Mi nem tudhatjuk jobban nála, hogy mikor van az etetés, a séta ideje, hogy hol az a kutya, aki a kapu mögött szokott ugatni, még ha ő egy éve nem is járt arra, melyik a legkényelmesebb fotel a házban. Mondani sem kell, hogy a Staffordok nem nagyon képezhetők ki engedelmességre. Alapvető dolog, megtanítani őket néhány egyszerű vezényszóra. Mostanában láttam egy kitűnő engedelmességi bemutatót, amit 9 Stafford mutatott be Ausztriában. Az ezt követő beszélgetésben a kutyák kiképzőjével, álláspontja szerint a lényeg a Staffbullok kiképzésében, hogy mindent olyan játékosan csináljunk velük, ahogy az lehetséges. S ezek tükrében úgy tűnt, hogy ők az agility akadályokat élvezik a legjobban. A Bradford-i Harold Payne kiképzett két Staffordot C.D.Ex. szintre, de nehezebb dolga volt a munkaversenyen a másodikkal, mert rá kellet döbbennie, hogy inkább a szabadság és az aktivitás jellemzi a Stafford temperamentumát, mint a precíz munka, amit az engedelmességi vizsga igényel. A’40-es, ’50-es években a londoni Warwick Kapitány minden Staffordját alapfokú engedelmességre képezte, de egy cikkében azt taglalja, hogy munkaverseny szintre képzett 3 kant,de nem tudott találni egy olyan szukát az általa felkészített negyven kutya közül, aki megérte volna a befektetett időt és energiát. „Ó, azok a lányok!”
Egyik legnyilvánvalóbb és tipikusabb vonása a fajtának, a gyerekekhez való ragaszkodás. Ezt fel kell ismernünk bármely Staffordshire Bull Terrierben. Ellenben vitalitása és vehemenciája könnyen okozhat például horzsolásokat, elszakadt harisnyát, stb. S ez sem egy olyan tulajdonság, ami miatt jó testőrré válnának. Más esetben, egy Humberside-i betörő egy szőnyeget húzott ki egy Stafford feneke alól, miközben egy kocsmát rabolt ki – más fajta esetén nagy veszélynek tette volna ki magát. Ismét megjegyzem, hogy a Staffordok nagy többsége még az ellenséges emberi szándékra sem reagál. Azonban a gyerekek fenyítése esetén, akár a szülők ellen is fordulhatnak. De ez a viselkedés a szeretetükből fakad, s úgy kell rájuk tekinteni, mint békítő vagy védelmező félre a gyermek és a szülő között. A Stafford nem alkalmas rendőri vagy őrző-védő munkára, és soha nem is szabad bátorítani rá. A hűség az, ami a legtöbb őrző-védő fajta karakterjegye – ez különösen hiányzik a Staffordból. Nekik főként határtalan szeretetre és szocializált családi életre van szükségük. S végül a standard előírja, hogy a Stafford legyen bátor, félelmet nem ismerő és emellett teljesen megbízható. Én ezt annyival egészíteném ki, hogy a kép teljes legyen – temperamentumuk legyen „bombabiztos”.
Minden fajtának sajátos temperamentuma van, s ezeket a karakterjegyeket szelektív tenyésztéssel fejlesztették tovább, bizonyos emberi érdekek szerint,
mint pl.: pásztorkodás, vadászat, Őrző-védő munka stb.
Napjainkban problémák vannak azon tény miatt, hogy a fajta különböző állat- és kutyaviadalokra használt fajtákból fejlődött ki. Néha, abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy a Staffordoknak csodálatos temperamentumuk van sötét
múltjuk ellenére. Nem olyan régen a tenyésztők biztosak voltak abban , hogy jellemvonásaik eredetükből fakadnak. Az 1948-as Standard egy olyan karakterisztikai kikötéssel kezdődött, hogy ’a modern kutya karaktere annak történelmében keresendő”. Nemrég átnéztem egy 1949-es cikket, amit Jimmie Russ írt, amiben kifejtette:”a karakterük egy megemlékezés az ősök felé, ezen jegyek a ragyogó életerő, magas fájdalomtűrés és gyermekszeretet, akaratosság és állhatatosság, és hogy a Stafford könnyen elfogadja új gazdáját. Ezen jellemvonásokat génjeikben hordozzák, s ezek teszik a fajtát azzá, ami”.
A legnyilvánvalóbb, ami kimaradt ebből, és összes többi Standardból hogy még az 1935-ös „leírásban” sem található semmilyen említés az agresszióról és viselkedéséről. Még csak nem is nevezték a „kutyafajták gladiátorának”, mint az unokatestvérét a Bull Terriert. Több terrierfajta standardja a harcias szót használja (game) az STB-nél még ezt sem. Az első mottó, amit a Staffordnak tulajdonítottak, egy ősi skót királytól származik: „Senki nem támadhat meg engem büntetlenül”. Az emberek gyakran furcsán figyelik, amikor a Staffordok acsarognak a póráz végén.
Egyszer szakértők egy csoportja elhatározta, hogy új korszakot alkotnak a fajtában. Szelektíven elkezdtek küllemre tenyészteni, s arra törekedtek, hogy kialakítsanak egy civilizált, megbízható kutyafajtát. De egyazon időben rá kellett döbbenniük, hogy szükség van a múltbeli jó tulajdonságokra is, és, hogy ezeket fenn tudják tartani.
A cél tehát egy bátor és megbízható, pszichotikus agresszivitástól mentes karakter kialakítása.
Széles körben prédikáljuk, hogy a „középút” a kulcs, egy tökéletes idegrendszerű Staffordshire Bull Terrier
eléréséhez – a harmónia, a kiegyenlítettség a Bull és a Terrier között. Törekednünk kell, a temperamentum egységének fenntartására. S amikor úgy érezzük, hogy tenyésztésünkben többnyire mindent helyesen tettünk, mindig lesz egy kutyánk, aki mindenen túltesz.
AJÁNLOM AZ OLDALT
